Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol a távoli Afrikában 
egy poros karaván út, melyen gyakran megfordultak kereskedők, utazók.
Egy szép napon török kereskedők szállítottak rózsatöveket, 
de váratlanul homokvihar támadt rájuk, s a megriadt tevék szanaszét szaladtak, 
szétszórva értékes terhüket.
Minden rózsatő elpusztult; kiszáradt a forró napon. 
Csak egy kis gyenge tövecske sodródott a széllel, míg végül elakadt egy oázis közelében. 
Mélyen befúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj, sikerült megkapaszkodnia.

Három nap és három éjjel kellett ahhoz, hogy kipihenje a borzalmas utazást,
s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben.
Mohón szívta fel a nedvességet a talajból, szára kiegyenesedett, levelei kisimultak 
és bimbója újra élénk vörös színben pompázott.
Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája. 
Olyan volt, mint egy igazi csoda a sivár, szürke sivatagban: fantasztikusan színes és csodálatosan illatos.
Így látta meg őt a kis skorpió. Még soha nem érzett ilyen vonzerőt. 
Éreznie kellett ezt az illatot, amihez foghatót még soha nem érzett, 
és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is, amihez hasonlót még soha nem látott.
Ezért hát közelebb merészkedett. Egészen közel …
És a rózsa tövise megszúrta az orrát. Megijedt és hátraugrott.
- Miért bántasz? – kérdezte a rózsát.
- Én nem bántalak. – felelte a rózsa.
- De megszúrtál a tüskéddel!
- A tüskéim nem azért vannak, hogy másokat bántsak, hanem azért, hogy megvédjem magam másoktól.
- Tőlem nem kell félned, én nem akarlak bántani, sőt, ha kell, megvédelek.
- Köszönöm. – mondta a rózsa. Gyere máskor is, úgy is olyan magányos vagyok.
Így aztán a kis skorpió minden nap meglátogatta a gyönyörű rózsát és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban a rózsa levelei lehajlottak, s úgy tűnt, nagyon beteg.

Amikor meglátta őt a kis skorpió, aggódva kérdezte:
- Mi történt? Mi a baj? Miben segíthetek?
És a rózsa így válaszolt:
- Nem tudsz segíteni. Túl nagy a forróság, nem találnak már vizet a gyökereim.
A kis skorpió nem kérdezett többet, megfordult és elrohant az oázis irányába. 
A kúthoz érve a szájába vett egy csepp vizet és visszaszaladt vele a rózsához, majd a tövéhez cseppentette.

Rögtön elnyelte a homok a vízcseppet. A rózsa bágyadtan hajtotta le fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén.

De a skorpió most nem törődött mással, csak elszaladt és visszajött egy újabb csepp vízzel; 
s ezt tette tízszer, százszor és ezerszer, majd a végén már ő sem tudta hányszor.
És este, amikor lenyugodott a nap és felkelt a hold, a rózsa újra felemelte a fejét 
és boldogan nyújtotta a telihold felé; s illatát újra széthordta a szél.

A kis skorpió a végkimerülés szélére került, elnyúlva feküdt a rózsa lábánál, 
de szeme boldogan ragyogott, ahogy felnézett rá.
S a rózsa ekkor letekintett, s hálásan azt mondta:

- Megmentetted az életemet. Bárcsak meghálálhatnám valaha. Mit tehetnék érted?

- Nincs más kívánságom, csak egyszer az életben szeretném közelről érezni 
a virágod illatát. De tudom, hogy ez lehetetlen, mert Te nem tudsz hozzám lehajolni, 
én pedig nem tudok felmászni, mert a tüskéid agyonszúrnának.

A rózsa ekkor elmosolyodott, megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról. 
Tudta, hogy így védtelen marad, de ez volt a legkevesebb, amit megtehetett hálából a skorpiónak.

S ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét és elkezdett felmászni a rózsa szárán, 
levéltől levélig kapaszkodva, fel-fel, míg el nem érte a virágot. 
Ekkor ollóival vigyázva átkarolta, nehogy megkarcolja, vagy megsértse a szirmokat, és fejét óvatosan bedugta a szirmok közé.
S mint szerelmes férfi, ki arcát kedvese hajába fúrja, 
úgy szívta be a kis skorpió is a rózsa bódító illatát. Egészen beleszédült. 
Itt a magasban a tömény illat, a csillagok ragyogása és a sivatag végtelensége megérintette lelkét. 
Elmosolyodott, mert most már tudta, mi a boldogság.
Lábai elernyedtek, ereje elfogyott és ájultan zuhant le a rózsa tövéhez.
A hajnal első sugarai már csak kihűlt testét találták.
S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket, s mint könnyeivel
megsiratta a kis skorpiót.
Néhány csepp a skorpióra csöppent, rózsaillattal borítva be testét.
Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt, nem volt már, ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.
Évszázadok múltán a tudósok csodálkozva és hitetlenkedve vizsgáltak egy 
mumifikálódott skorpiót, melyet a sivatag homokja megőrzött az utókornak.
Nem értették, hogyan lehet rózsa illata, hiszen a rózsát és a skorpiót 
oly hatalmas távolság választotta el egymástól. 
Több ezer kilométer ….

Nem tudták és nem tudhatták, hogy létezik magasabb rendű erő, 
mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol.