- Nem tudom, kisunokám! Lehet, hogy az idén is meg kell elégednünk a vázába tett gallyakkal, s néhány szem szaloncukorral. Szegények vagyunk...- azzal félrefordult, gyorsan letörölte a könnyeit, nehogy meglássa az unokája.
A karácsony már a kertek alatt járt, még néhány nap, és megérkezik...
Nagyapó másnap korán kelt. Előkereste a régi-régi szánkót, s rátette a kisbaltát. Azzal elindult. Meg sem állt az erdőig. Nézte, nézegette a szebbnél szebb fenyőfákat.
- Ez túlságosan magas, ez meg terebélyes...Talán ez a kicsike, ez jó lesz.
Felemelte a fejszét. Mielőtt lesújthatott volna, a fa kidőlt magától. Elcsodálkozott. Feltette a szánkóra gyökerestől, és elindult haza.
Elérkezett a várva várt nap. Nagyapó cserépbe ültette a kicsi fácskát. Néhány ezüstszál, s hat szaloncukor árválkodott rajta. Gyertya mindegyik ágára került.
Ferkó közben a konyhában öltözködött. Hamarosan nagyapja is követte példáját.
- Meg kell adni a módját! - szokta mondogatni. - Újra ugyan nem telik, de tiszta és rendes ruhában köszöntjük a kis Jézust.
Ezalatt a szobában valami történt. Először a virágcserép, majd a fácska is nőni, növekedni kezdett. Már a plafonig ért. Azután az ágai megteltek szaloncukorral, csodálatos díszekkel. Mintha mesebeli tündér suhintott volna a varázspálcájával, egy szempillantás sem telt bele, ajándékok sorakoztak a karácsonyfa alatt...
Mikor Ferkó nagyapjával a szobába lépett, szeme-szája elállt a csodálkozástól. Szégyen ide, szégyen oda, bizony nagyapó szája is tátva maradt.
Ebben a pillanatban kigyúltak a gyertyák, s felszikráztak a csillagszórók. Valahol távoli zene szólt. Ekkora örömet még nem látott a világ. A szépen becsomagolt dobozok ruhákat rejtettek mindkettőjüknek, játékokat Ferkónak.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, drága nagyapó! Te igazi varázsló vagy!
- Boldog vagyok, mert örülsz, de...de...a varázsló nem én vagyok!
Az új játékokat Ferkó az ágyba is magával vitte. Álmában mosolyra húzódott a szája, s mintha azt mondta volna:
- Köszönöm!