Egy órája sincs, hogy újból         átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle
Sebészeti műtéttant.         Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad
és mit nem. Érdekesek         a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a
vénák kékek, az idegek         sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez
egy parányi fekete         nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével.
Hát ? Persze, így         könnyű ! - s majdnem nevetek.

A valóság egészen más, az állandó szívás         és törlés ellenére alig látunk a
vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet         az atlaszban látottakra. A kendők
által szabadon hagyott kis négyzet         semmilyen tájékozódási pontot sem
nyújt.
Egyedül az         anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji
végénél         ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a         személyzet
egyaránt...

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak         néhány készülék zümmögése jelzi,
hogy működésre kész. Kölcsönösen         köszöntjük egymást.

 A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes         betegség birtokában.
 Váratlanul szólal meg:
- Mielőtt         elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! -         mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd         csendesen.
- Domine !         ........... Ámen ! - mondja e két szót.
- Csak ennyi ? -         kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram !..............Úgy legyen !
-         Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis         tudja.
 Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék.
 Én nem         kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok.
 Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak         kezét, így nem hibázhatnak.

 Mereven állunk,         feltartott kézzel.

 Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek         csillognak fényesebben,
 mint korábban.
- Lehet még egy         kérésem ?
- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés         miatt.

Életem legrövidebb, és         leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce.
Gondolatban         még kitöltöm a két szó közötti helyet.

- Szeretném elénekelni a         legszebb énekünket,
ha még tudom, mert nagyon álmosodom.

S,         ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
- Mint a szép híves patakra, a szarvas         kívánkozik,...
A következő sortól az egyik műtősnő         csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt         Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük         be:
- Tehozzád én Istenem,         szomjúhozik én lelkem.
 Vajon színed eleiben mikor jutok, élő         Isten ?

Egy mély sóhajjal álomba merül a néni .
-         Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy         összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem         intubálni !

Elgondolkodtató:

Gondolkozz el rajta, mikor         azt hiszed, csak Téged bánt az Élet...
Nézz körül a világban !         Láthatod az embereket, akik az utcán élnek.
Ha azt hiszed, hogy csak         neked fáj, mikor akit szeretsz, mással látod
Nézz meg egy vakot ...         ki soha nem láthatja meg a napvilágot.
Ha azt hiszed ver a sors,         mikor az emberek rosszat kiabálnak Rád
Nézz meg egy süketet, ki soha         nem hallhatja az Élet dallamát...
Ha azt hiszed Te vagy az egyetlen,         akit akadályok veszik körül ...
Nézd azokat, kik nem tudnak járni,         arcukon mégis mosoly derül.
Ha azt hiszed rossz helyre születtél, s         Téged senki nem szeret,
Nézz meg egy árvát, ki könnyes szemmel nézi a         szüleidet...
Ha azt hiszed, hogy nem kapsz időt, hogy begyógyuljanak         a sebek,
Nézd azokat, kik hirtelen hunytak el, nem ölelhették át         szeretteiket !
Mielőtt panaszkodnál, nyisd ki a szemed, rosszabb is         lehetne...
S rájössz, hogy nem sírva kell eltöltened a napot, hanem         nevetve.
Köszönd meg, amit a sorstól kaptál, ne háborogj         sohasem,
Nem tudhatod, mi lesz holnap...

Ez vezessen az Életben         !






dr. Nagy Mária Magdolna