Fel-le mászkálok a szobában, csapkodok, morgok, majd szétrobbanok a dühtől. A fejemben gondolatok követik egymást sűrű egymásutánban, olyanok, mint a legyek nyáron. Odaérek az ablakhoz és abban a pillanatban meg is feledkezek az egészről. Az állam is leesik milyen gyönyörű a lemenő nap, körülötte a felhők, a lilás ég. Egyszerűen megfogott a pillanat, a csodára szegeződött tekintetem és a jó érzés, ami elönt a látvánnyal kapcsolatban, visszaránt a jelenbe. Te jó Ég, idáig a múltban tartózkodtam!

Elmosolyodok önmagamon, milyen butus is tudok lenni. Ez nem én vagyok valójában. Ezek csak gondolatok! Ráadásul nem is önmagamról szőtt gondolatok, hanem minden lében kanalak. Ugyan miért kéne valaki MÁSTÓL függővé tenni az ÉN kedvem? Miért is foglalkozok mással? Miért várok el egy adott viselkedést mástól? Miért is akarnám én irányítani őt? Miért is várok el bármi olyat tőle, amit csak magamtól várhatok el?

Nem úgy viselkedett, ahogy vártam tőle. Ez egyáltalán nem meglepő. Mindkettőnknek szabad az akarata és azt tesszük, amit akarunk. Ő is azt teszi és én is. Ő önmaga. Én is önmagam vagyok.
Most, ha jól belegondolok, alapvetően nehéz nekem megfelelni. Olyan dolgokat várok el másoktól, amik az én fejemben vannak… (Néma gyereknek ráadásul édesanyja sem…)
Ugyan ki képes teljesíteni ezeket az elvárásokat? És miért is kellene teljesíteni? Miért kellene akarnia? Mert nekem az a jó? És, ha neki nem az? Elvárnám, hogy miattam lemondjon önmagáról? Én lemondanék másért önmagamról?

Ott állok a naplemente fenséges képével a tekintetemben és rájövök, hogy éppen nem magammal voltam elfoglalva. Rájövök arra, hogy hirtelen más háza előtt kezdtem el sepregetni és mindaddig, amíg ezt teszem, az én házam előtt nem seper senki. Ott áll magányosan.
Lassan visszasétálok önmagamhoz. Jogos volt a düh, hiszen „elmentek otthonról”. De most már rendben van. Hazatértem, itt vagyok.

***

Tudjátok, vannak olyan dolgok, amik az én saját dolgom és vannak, amelyek másoké. (És Katie Byron szerint van még Isten dolga is.) A mások dolga néha olyan nagyon hasonlít a miénkhez, hogy akár képesek vagyunk összetéveszteni is vele. De attól még nem lesz a miénk az, ami az övék.

Az elvárás saját csak. Ám egy belső dolgot, ami bennünk él, teljesen felesleges másoktól remélni. Mindenki egy külön kicsi egység a nagy egységben és ezért a kis részéért ő felel, senki más. Tudjátok, ha mindenki csak a maga dolgával foglalkozna, nem lennének háborúk, nem lennének konfliktusok. Csak békés kontaktusok.
Sokan rettegnek elengedni a gyeplőt mások felett. Szorítják, kapaszkodnak bele, miközben észre sem veszik, hogy csak egy nagy adag illúzió van a kezükben szíjak helyett. Abba kapaszkodnak, a nagy semmibe. Hát, csoda, ha van, aki pofára esik a semmibe kapaszkodva?
Ennek ezt kéne csinálni, annak meg azt. Nem kellene ezt mondania, vagy azt tennie. Ezt nem kellene, meg azt nem kéne…

Megsúgom, mindenki azt teszi, amit szerinte tennie kell. (Még akkor is azt teszi, amit szerinte tennie kell, ha azt hiszi valaki elvárása szerint cselekszik… De nem ragozom.) Ezt el lehet fogadni és lehet tiltakozni ellene. Ám, ha valaki tiltakozni kezd, az még közel sem biztos, hogy változtat bármin is a saját hangulatán kívül. (Negatív irány.) Úgy meg minek?

***

A nap lassan lenyugszik, én pedig már folyamatosan mosolygok, csak úgy magamnak. Önmagamért. Most már csak az égen, a színek tombolnak, arany, lila, szürke, narancssárga… Az, hogy a másik mit tett meg olyan távolinak tűnik, mintha sohasem lett volna.

Ha neki úgy jó, tegye! Én hagyom. Ha nekem valamit keresztbe is tett, félelemre nincs okom, hiszen itt vagyok magamnak, megoldom. A pillanatnyi helyzet nem változott. Csak jobban érzem magam és ez siker a javából!

Mindenkinek a legjobbakat!

Ajánlott irodalom/ inspiráció: Katie Byron