Lehet, hogy a lányregényekben bájos, amikor egy szende lány elpirul, a valóságban azonban a jelenség mögött gyakran fájdalmas szorongások rejtőznek.

Mónit régóta ismerem, ezért tudok a problémájáról. Egy idegennek soha nem vallaná be, hogy milyen kínokat jelent számára, ha egy nagyobb társaságban be kell mutatkoznia, vagy a munkahelyéről el kell intéznie egy telefont. Ilyenkor azt hiszi, hogy szerencsétlenül viselkedik, és kinevetik őt a háta mögött. További kínos pillanatokat okoz számára az is, amikor a munkatársaival leül ebédelni, mert azt gondolja, hogy nem tud illedelmesen enni késsel-villával, és most aztán kiderül, hogy ő milyen rettenetesen béna a többiekhez képest. Strandra természetesen nem jár, mert szégyenli a testét, és a medencééig tartó séta számára maga a pokol, hiszen mindenki őt mustrálja, bírálja. A külső szemlélő számára ebből a belső szorongásból szinte semmi sem látszik. Azt persze észrevesszük, hogy Móni gyakran elpirul társaságban, hogy nyirkos a keze, halkan beszél, kerüli a tekintetünket. Szorongását hívhatjuk félénkségnek is, ám ha már kóros formát ölt, akkor szociofóbiának tekintjük.

Félénk gyerekből szorongó felnőtt

Ha a társaságban való szorongás olyan mértéket ölt, hogy az illető kerüli az érintkezést másokkal, ha a félelme akadályozza őt a munkavégzésben, vagy éppen alkohollal kezdi oldani a feszültségét, akkor szociofóbiáról beszélünk. A szociofóbiát ritkán ismeri fel a beteg vagy a környezete, mert azt gondolják, hogy a szégyenlősség nem betegség. Általában az erősen szorongó felnőtt már gyerekkorában is félénk, visszahúzódó volt. Ők azok a diákok, akik képtelenek megszólalni feleléskor, akik vizsgahelyzetben úgy érzik, hogy elájulnak, hasmenésük van. Felnőttként számukra a nyilvános szereplés, bemutatkozás, közös étkezés, nyilvános fürdő használata pokoli fenyegetést jelent. Izzadnak, reszketnek, elcsuklik a hangjuk, úgy érzik, menten elájulnak. Ebben a felfokozott állapotban alig tudnak arra figyelni, hogy mi is történik körülöttük, nem tudnak a helyzetnek megfelelő válaszokat adni, leblokkolnak, ami csak tovább fokozza azt az érzésüket, hogy ők szerencsétlenek. A fóbia kialakulásának hátterében gyakran gyerekkori trauma áll: kicsúfolták, megalázták őket a társaik, a szüleik túlzott elvárásainak sem tudtak megfelelni. A gondolkodásuk középpontjában a mások ítéletétől való félelem áll: Mit gondolnak rólam? Mások jobbak, szebbek, boldogabbak nálam, ők tudják, hogyan kell ezt jól csinálni, engem biztosan kinevetnek."

Apró lépésekben

A szociofóbia sajnos nagyon ritkán múlik el magától. A mélyreható, igazi megoldás a pszichoterápia, melynek során felderítik a kiváltó tényezőket, megvizsgálják, milyen félelmek, sztereotípiák jelennek meg a kliens fejében stresszhelyzetekben, és reálisabbá alakítják ezeket a gondolatokat. Sokat segíthet magán a szorongó azzal, hogy pozitív gondolatokra koncentrál. Például egy előadás előtt azt mondogatja magában: „Tudom, hogy jól vagyok, alaposan felkészültem, lenyűgözöm őket az előadásommal." Segíthet az is, ha a szorongással küzdő apró, teljesíthető lépésekben szoktatja hozzá magát a számára nehéz helyzetekhez. Ha például attól fél, hogy szánalmasan fest tánc közben, akkor keressen fel egy táncterápiás csoportot, ahol az egyetlen feladat, hogy mozogjon úgy, ahogy jólesik. Ha megtapasztalja, hogy bárhogyan is mozdul, az elfogadható, utána már könnyebb lesz társastáncokat tanulnia. Lényeges azonban, hogy olyan apró lépésekben haladjon a fóbiája leküzdésében, hogy minden pillanatban biztos lehessen abban, hogy kontrollálja az eseményeket. Hosszú, fáradságos folyamat ez, de olyan komoly önismereti és önbizalomnövelő hozadéka van, hogy inkább megéri végigkínlódni, mint egy életen át szorongásoldót szedni vagy rákapni az alkoholra.