A népszerű tehetségkutató verseny eddigi fordulóiban Gomes-Martins Klaudia egyedülálló mozgáskultúrájával rendre meggyőzte a zsűri tagjait. A válogatáson táncoló bohócként bemutatkozó fiatal tánctanár, akinek rendkívül kifejező tekintetére már az ítészek is felfigyeltek, civilben (is) egy kifejezetten kedves, őszinte, igazán szimpatikus lány.

A tervezettnél negyedórával előbb érkeztem az interjúra, így a fitneszterem kapujában éppen összefutottam Gomes-zal, aki kihasználva a rövid szabadidejét, a közeli henteshez indult. Pár perc alatt megjárja, mondta már-már bocsánatkérően, mire megnyugtattam, semmi gond, én jöttem korábban. Miután visszatért, még mentegetőzött egy sort: egész nap nem volt ideje enni, ezért muszáj bekapnia pár falatot...

Fogadjunk, hogy már a hentes is megismer.

Zárva volt sajnos, a szomszédos kisboltban vásároltam, de egyébként tényleg mindenhol felismernek. A minap ingyen fagyit kaptam az egyik cukrászdában (nevet).

Az interjúnk után egy forgatócsoport vár rád, azután táncórát tartasz, majd újabb forgatás következik. Jól sejtem, hogy fenekestől felfordult az életed?

Teljesen. De egyáltalán nem bánom. Jó érzés, hogy az emberek megismernek, és most már tudják, hogy mivel foglalkozom. Szeretettel fogadnak, úton-útfélen gratulálnak a produkcióimhoz, ami tényleg jólesik. És jól érzem magam a műsorban.

Korábban nem gondoltál arra, hogy jelentkezel a Csillag születikbe?

Igazából nem. Soha nem szerettem szerepelni. Most mégis úgy gondoltam, eljött az ideje annak, hogy megmutassam: én ilyen stílust képviselek. Merthogy ezt itthon még senkitől nem láttam, ami nem csoda, mert ez egy nagyon kevert táncstílus.

Gomes/ Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Van neve?

Igazából nincs. Nevezhetjük Gomes-féle egyvelegnek. Az elmúlt években sokféle stílust tanultam, de egyáltalán nem tudatosan alakítottam a repertoáromat. Ha megtetszett egy tánc, akkor kerestem hozzá egy jó tanárt, aki megmutatta az alaplépéseket, és azokkal elvoltam egy jó ideig. Aztán felfedeztem egy újabb stílust, azt is megtanultam... Mindig sok minden érdekelt, már kiskoromban is kíváncsi, érdeklődő gyerek voltam. És mindig sok mindennel akartam foglalkozni egyszerre.

Mi a legkorábbi tánccal kapcsolatos emléked?

Ötéves koromban kezdtem balettozni, a mai napig imádom ezt a műfajt. A táncművészeti szakközépiskolában kortárs balett szakra jártam. A hiphopot a tévében láttam először, a pantomim stílust pedig a példaképem, Charlie Chaplin „hatására" kezdtem el tanulgatni. Fiatalabb koromban soha nem léptem fel közönség előtt. A bulikban szívesen táncoltam, de az eszembe sem jutott, hogy kiálljak az emberek elé. Önmagamnak táncoltam, és ezt most is így van. Nagyon örülök annak, hogy a nézőknek tetszik, amit csinálok, és hogy a koreográfiáim hatással vannak a közönségre, de igazából még mindig magamnak táncolok.

Úgy tudom, Veszprémben nevelkedtél.

Igen, ott születtem, és 14 éves koromig ott éltem.

A rólad készült kisfilmben meséltél arról, hogy tizenkét évesen pár hónap különbséggel elveszítetted a szüleidet. Miután meghalt az édesanyád, felnőttként ki állt melletted?

A nevelőapám, akivel nagyon jó a kapcsolatom. Ám ő hajnaltól késő estig dolgozott, így alapvetően én vezettem a háztartást, és jórészt én neveltem a négy évvel fiatalabb öcsémet. 12 évesen egyik pillanatról a másikra fel kellett nőnöm. A nevelőapám tisztességgel viselte a gondomat, de igazából 15 éves koromtól eltartottam magam. A suli mellett dolgoztam, méghozzá elég keményen. Meg kellett keresnem a kollégiumra valót. Vagyis nem kellett, én ragaszkodtam hozzá, hogy magam teremtsem elő a szükséges pénzt.

A műsorban azt mondtad, a tánc segített abban, hogy túléld a családodban történt tragédiákat.

Senkinek nem kívánom, hogy megismerje azt az érzést, amikor röviddel az apukája halála után elveszíti az édesanyját, aki a mindene volt. Egy ilyen helyzetet túl kell élni, nincs mese. Ha csak egy kicsit kevésbé figyeltem volna oda magamra, vagy ha egy kicsit is engedtem volna a baráti-haveri kör csábításának, lehet, hogy már nem élnék. 14 évesen kerültem Budapestre, tök egyedül. Nem egy, nem két ember próbált meg rávenni arra, hogy próbáljam ki a drogot, vagy, hogy menjek bandázni. De én nem mentem, mert tudtam, hogy az iskola miatt reggel időben fel kell kelnem. A tánc mindennél fontosabb volt számomra. Ma is ez a legfőbb kapaszkodóm.

Gomes/ Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

Olyannyira, hogy évek óta tánctanárként és koreográfusként tevékenykedsz.

Jó pár éve egy diszkóban odajött hozzám egy 16 éves srác, és megkérdezte, tanítanám-e táncolni, mert annyira tetszik neki a mozgásom. Örömmel vállaltam a felkérést, aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több tanítványom lett. Így kezdődött. Majd egy buliban találkoztam Pápai Jocival, az ő révén ismertem meg a legjobb barátomat, Caramelt. Később több neves hazai előadó videóklipjében szerepeltem.

Hátrányos helyzetű gyerekeket tanítasz táncolni.

Nagyon sok tehetséges gyerek van, akik külső segítség nélkül a körülményeik miatt jó eséllyel elkallódnak. Sok olyan fiatal akadt az utamba, akinek az anyagi helyzete nem tette, teszi lehetővé, hogy táncórára járjon: őket ingyen tanítottam, tanítom. Nemrég több gyermekotthonban jártam: az egyikben már kinéztem magamnak négy kis gyerkőcöt tanítványnak.

Tetszik, hogy így a szíveden viseled a sorsukat.

Igazából én ezt nem tartom nagy dolognak: úgy gondolom, ha minden ember csak a saját környezetében tenne valamennyit a rászorulókért, máris jobb lehetne a világ. Ebben szeretnék egy kicsit példát mutatni, lehetőséget teremteni a nehéz helyzetben lévő kicsiknek és nagyobbaknak. A tanítványaim között sok a tehetséges gyerek, akik már idáig is sokat fejlődtek. A szülőktől folyamatosan kapom a visszajelzést arról, hogy a srácok egyre nyitottabbak, szófogadóbbak otthon, amióta táncolnak. Úgy látom, sikerült elérnem náluk azt, hogy a táncteremben megfeledkezzenek a családi problémáikról. Azt szeretném, hogy az az egy-másfél óra, amit nálam-velem töltenek, az önfeledt szórakozásról szóljon.

Miközben azok a produkciók, amelyeket a Csillag születikben eddig bemutattál, sem igazán örömtáncok voltak.

Igazából az öröm sokkal kevésbé erőteljes és intenzív érzelem, mint a fájdalom. Úgy érzem, gyerekkorom óta olyan sok fájdalom gyülemlett fel bennem, hogy még bőven van mit kitáncolnom magamból. A rossz dolgokat valahogy mélyebben raktározza el az ember, mint a pozitív élményeket. Úgyhogy a koreográfiáimból a jövőben is vélhetően több fájdalom érződik majd ki, mint amennyi öröm, de az biztos, hogy a humor nem marad ki belőlük. Számomra fontos, hogy megnevettessem az embereket.

Meg tudod fogalmazni, mit jelent a tánc az életedben?

Nekem a tánc az életem.