Torma Boglárka - pszichológus |  2011. október. 07.

Életünk egyik legfontosabb döntése a pályaválasztás, ugyanakkor nem tudhatjuk, hogy ez a választás meddig lesz elfogadható, szerethető vagy éppen elviselhető számunkra, azaz az ember és választott pályája mennyire és meddig „illeszkedik” majd egymáshoz. Ha ez a választás szerencsés és megtaláltuk a hivatásunkat, vagy ügyesen alkalmazkodva a változó körülményekhez, képesek vagyunk váltani, akkor nagy esélyünk van arra, hogy azt érezzük a „helyünkön vagyunk”, képességeink és lehetőségeink tudatában ki tudunk bontakozni, meg tudjuk valósítani terveinket, céljainkat. Azonban van egy kevésbé szerencsés (de korántsem visszafordíthatatlan) eset, amikor a mindennapok krónikus stresszhatásai olyan mértékben igénybe vesznek valakit, hogy úgy érzi tartalékai, erőforrásai kimerültek, az eredményesség és siker visszajelzése elmaradt. Ettől pedig egyre inkább elidegenedik munkájától, kollégáitól, s végül önmagától – röviden ez a kiégés. A mai kiszámíthatatlan és hatalmas tempóban változó világban érdemes megismerkedni azokkal a mindennapi kihívásokkal, melyek veszélyeztethetik lelki egyensúlyunkat, és azon lehetőségekkel is, melyek kiaknázása igazi védőbástyát jelenthet számunkra!

Mára társadalmi szinten is elfogadottá vált, hogy egy foglalkozás választása nem mindig jelent egész életre szóló elköteleződést, lehetőség van a változtatásra (pályakorrekcióra), de ez nem is olyan rég még egyáltalán nem volt így (Nagyszüleink közül hányan is mentek nyugdíjba első munkahelyükről?). A lényeg, hogy bármilyen szakmát választunk is, nagyon fontos annak tudatosítása, hogy életpályánk (s mi magunk is) a környezetünkkel szoros kölcsönhatásban élünk, melynek elidegeníthetetlen része a folytonos változás, alkalmazkodás. (Vegyük észre például, hogy gyermekünk születése után is csak 24 óránk van, lehet, hogy kettővel kevesebb ügyféllel kellene ma találkozni!) Ha nem így teszünk, a változás és az azzal való szembe nem nézés veszélyeket is hordozhat magában.

Brammer szerint az életvitel változásaival való szembenézést az elsajátított ún. megküzdési stratégiáink teszik könnyebbé, de fontos a változással szemben tanúsított hozzáállás, értelmezés is. Ezek a „kapacitások” fölfoghatók a pályán maradásunk alapjaiként, illetve hiányuk esetén a pályaelhagyás okaiként is.

A pályafejlődés tehát az egész életet végigkísérő folyamat, melynek különféle szakaszai vannak, azonban a pályán maradáshoz, azaz a változással való hatékony megküzdéshez számos tényező együttes megléte szükséges: önbizalom, a hivatás szépségeinek keresése, a türelmes és támogató családi- és a szakmai kibontakozást támogató vezetői háttér. Különösen fontosak ezek az erőforrások azért is, mert sok szakma nem használható „ugródeszkaként” (mert például a szakmai ranglétra „fokai” kisszámúak, pl. tanároknál, akik legfeljebb munkaközösség-vezetők, esetleg igazgatóhelyettesek vagy igazgatók lehetnek). Ez alapján életpályánk alakulásának két szélsőséges esetéről beszélhetünk, kiégésről és szakmai kiteljesedésről.

Kezdjük azzal az esettel, amikor a pályafejlődés dinamikus folyamata mondhatni „megfeneklik”, kiúttalanná lesz.

Maslach, a kiégés legismertebb kutatója szerint a kiégés „kimerültséggel, cinizmussal és a teljesítőképesség csökkent hatékonyságával járó szindróma, mely elsősorban azok körében jelentkezik, akik professzionálisan foglalkoznak mások szükségleteivel.”

A kiégés legfontosabb tünetei a következők: testi, szellemi és érzelmi területeken kimerültség érzése (levertség, gyámoltalanság, kiúttalanság), negatív önértékelés, ellenséges viselkedés, krónikus fáradtság és kimerültség, megbetegedésre való hajlam, a testsúly és étkezési szokások megváltozása. Az érintett terület szerint csoportosítva pedig (Nagy, 2005):

• Pszichés tünetek: reménytelenség és tehetetlenség érzése.
• Fiziológiai tünetek: állandósuló testi feszültségérzés, fejfájás; a testi ellenálló képesség (immunitás) csökken; fizikai reakciók, pl. magasvérnyomás-betegség.
• Magatartásbeli tünetek: gyakori, kontrollálatlan agresszió, dühkitörés; csökkent teljesítőképesség, szakmai érdeklődés és kezdeményezőképesség gyérül, „felső utasításra” várás.
• Szociális tünetek: visszahúzódás, a kollegiális kapcsolatok csökkenése; a baráti kör elhanyagolása; a korábbi kedvtelések (sport, kirándulás) feladása.
• Problematikus viselkedésformák: cinizmus, közömbösség, negatív beállítódás a kliensekkel szemben; a korábbi elkötelezettség elvesztése.

A kiégés hátterében egyéni és munkahelyi okok egyaránt föllelhetők. Ilyen a kliensközpontú orientáció (azaz, ha munkánk közben saját szükségleteinket a kelleténél jobban a háttérbe szorítjuk azért, hogy kliensünk igényeit kiszolgáljuk), bizonyos pályaválasztáshoz vezető személyiségjegyek, az érzelmi túlterhelés, az adminisztratív terhek, a korlátozott szakmai előrejutás lehetősége vagy a munka és magánélet határainak összemosódása, hogy csak néhányat említsünk.

A kiégés kialakulása ciklikus folyamat, különféle szakaszai vannak, melynek csupán a végpontján beszélhetünk csak „kiégettségről”, de amíg valaki ide eljut, számos állomáson halad keresztül, ahol mindig van lehetőség a beavatkozásra, mely a baráti-családi támasznyújtástól a professzionális orvoslásig terjed, szükség szerint. Kérdés, hogy miként csökkenthetjük le azon káros, de többségében kikerülhetetlen tényezők hatását, melyek közt a stressz megbetegít minket, s miként állíthatjuk őket a magunk szolgálatába (Oláh, 2004)? A válaszhoz a megküzdés fogalmán keresztül juthatunk közelebb.

A stresszel szembeni védettséghez számos személyiségtényező járul hozzá, melyek védő (protektív) szerepe akkor érvényesül leghatékonyabban, ha integrált, koherens egységbe szerveződnek. Hétköznapibban szólva akkor küzdünk meg hatékonyan a mindennapok nehézségeivel, ha ez a pszichés védőháló a legkülönfélébb helyzetekhez rugalmasan tud alkalmazni, s különféle elemei (ezek a személyiségjegyeink) egymást erősítve lépnek működésbe. Ha pl. megcsúszunk egy beszámoló leadásával, mert beteg a gyermekünk, akkor észre tudjuk venni és ki is használjuk a nagyszülői szabadidő és lelkesedés nyújtotta lehetőséget (Megközelítő-monitorozó alrendszer), s közben nem szenvedünk a lelkiismeret-furdalástól (vagy legalábbis nem túlságosan az Önregulációs alrendszernek köszönhetően), amiért nem magunk gyógyítgatjuk szemünk fényét, hanem gyorsan ledolgozzuk a lemaradást (Alkotó-végrehajtó alrendszer), aztán teljes erőbedobással újra anyává válunk. Ezen alrendszerek összességét Oláh Attila (2005) Pszichológiai Immunrendszernek nevezte el, mely testünk immunrendszeréhez hasonlóan tehát egy olyan összetett eszközkészlet, amit lelki integritásunk megőrzése érdekében aktívan tudunk mozgósítani.

Ugyanakkor nehéz helyzetekben nem csak önmagunkból kell és lehet erőt meríteni! Nagyon fontos észrevenni és élni annak lehetőségével, hogy vannak családtagjaink, barátaink és kollégáink, akiknek igen is számít a mi hogylétünk. Ők jelentik számunkra az ún. társas támaszt, ami sokunk számára az egyetlen elérhető segítség a mindennapok kihívásaival való szembenézéshez.

Ahogyan azt korábban már megállapítottuk a pályánkhoz való kapcsolatunknak két szélsőséges esete van. A rosszabb részen, a kiégés tüneteinek, okainak és hatásának a megismerésén már túl vagyunk, úgyhogy következhet a naposabb oldal. Amikor úgy érezzünk minden a helyén van, szeretjük, amit csinálunk, akkor lehetőségünk van megélni a szakmai kiteljesedés élményét, ami mint látni fogjuk, életünket alapjaiban meghatározza. A témát a közeljövőben alaposan körbejárjuk!