Tavaszra várva

                                                         

Tavasz, nyár, ősz, tél, öröm, bánat, szerelem, gyűlölet, születés, élet, halál.
Minden mindegy.

                                                   
Ilyenkor év elején még kevesebb a tény, s több a várakozás. Természetközelben különösen így    van ez.   Idén végre igazi tavaszi nap van.Hosszú évek óta nem is volt az évszakok közt átmenet tél után    rögtön jött a nyár.Most viszont a természet úgy gondolta add helyet a tavasznak,és élvezzük ki    a fokozatos kibontakozás minden csodáját.    Most viszont mintha a természet is úgy gondolta volna, minek a türelmetlen sietség, élvezzük ki a fokozatos kibontakozás minden csodáját, a fák leveleinek, virágainak, és a virágok kibomlásának fázisaiban rejlő minden szépséget.A kertekben a tavaszi virágok épp hogy kinyíltak, már át is kellett adniuk helyüket a soron következőnek, mert a hirtelen bekövetkező nyári meleg nem adott lehetőséget, hogy üde tavaszi ruhájukkal hosszan díszíthessék a kerteket.A természet rendje. A tél csendjében pihenő, szunnyadó és erőt gyűjtő természet a tavasz lassú kibontakozásában teremti meg az alapot a nyár érlelő, dúsító folyamatainak, hogy aztán ősszel learathassuk a természet kincseit. Ugyanez a folyamat játszódik le bennünk/életünkben, amikor egy álom/vágy (legyen az egy alkotás megszületése, egy képesség kibontakoztatása, egy személyiségbeli változás, egy kapcsolat létrejötte, egy gyermek vállalása, egy hivatás megvalósítása, stb.) megszületik, kibontakozik, érlelődik, majd megvalósul. 

                                                 

Várnai Zseni: Csodák csodája

.
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítanám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!
.
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés! tavasz! 

                                                          





Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk.

Forrás Internet