Jellem, lélek és betegség Női Portál Előre közlöm, hogy ez a cikk nem lesz egy „kényelmes” olvasmány, mert megfoszt attól a lehetőségtől, hogy a betegséget alibiként használjuk fel megoldatlan problémáinkra. A beteg ember ugyanis nem a természet valamiféle tökéletlenségének áldozata, hanem igenis maga a tettes.

 

 

 

A test működése összességében azoktól az információktól függ, amelyeknek kiindulópontja az emberi tudat. A legkülönbözőbb testműködések harmonikus összjátéka során jön létre azután az a minta, amelyet egészségnek nevezünk. Ha valamely testfunkció letér a pályáról, ezzel többé-kevésbé ezt a harmóniát veszélyezteti, ezért ilyenkor betegségről beszélünk. A betegség tehát azt jelenti, hogy letértünk a harmónia útjáról, illetve kérdésessé tettünk egy addigi kiegyensúlyozott rendet. A harmónia zavara azonban a tudatban, az információk szintjén áll fenn, a testben csak megmutatkozik. A test ily módon csak egy megjelenítési vagy megvalósítási szint, amely a tudatban lejátszódó folyamatokat és változásokat tükrözi. Ha egy ember tudati világa kizökken egyensúlyából, ez testi tünetekben lesz látható és átélhető a számára.

Bármi manifesztálódjék is tünetként a testünkben, az mindig egy láthatatlan folyamat látható kifejeződése, mely jelző funkciója által arra kíván figyelmeztetni bennünket, hogy szakítsuk meg utunkat, mert valami nincs rendben. A tünetre haragudni ostobaság. Nem kell megakadályozni megjelenésében, hanem feleslegessé kell tenni. Ehhez azonban tekintetünket el kell fordítanunk a tünetről, és mélyebbre kell néznünk, hogy megtanuljuk megérteni, mi az, amire a tünet figyelmeztet.

Amikor beteg vagy, nem vagy egységben

Nagyon fontos: az ember nem betegszik meg, hanem beteg! A betegség több mint a természet funkcionális tökéletlensége. A betegség egy olyan átfogó szabályozórendszer része, amely az evolúció szolgálatában áll. Az embert nem kell megszabadítani a betegségtől, mert szüksége van rá, mint az egészség ellenpólusára. Az ember beteg, mert nem él az egységben. A betegség állapota a tökéletlenség, az esendőség, a sebezhetőség, a halandóság állapota. És pontosan a betegség teszi gyógyíthatóvá az embert. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, abba kell hagynunk a küzdelmet a betegség ellen, és meg kell tanulnunk látni és hallani, mit közöl velünk a betegség. A belső hangokra kell hallgatnunk, kommunikálnunk kell tüneteinkkel ahhoz, hogy azok üzenetét megismerjük.

Jellemed a betegségekben

 

Tüdőasztma
Az asztmás személy túl sokat akar kapni. Tüdejét teleszívja – és a túlzottan felfújt tüdő a kilégzésnél görcsbe rándul. A legvégső határokig befogad, pukkadásig telve van, és amikor vissza kellene adnia valamennyit, görcsbe rándul. Világosan látható itt az egyensúly zavara: e polaritás két tagjának, az adásnak és a kapásnak nagyjából meg kell egyeznie ahhoz, hogy ritmust alkothassanak. Az asztmás személy mindent meg akar tartani, és ezzel mérgezi magát, ugyanis a felhasznált anyagot nem tudja kibocsátani. Kapni, anélkül, hogy adnánk, szó szerint fuldokláshoz vezet. Ugyanis nem arról van szó, hogy mit akarunk birtokolni, hanem arról, hogy annak, amit adunk, minden esetben egyensúlyban kell lennie azzal, amit kapunk, ha nem akarunk megfulladni ez utóbbi súlya alatt. Az asztmás személy olyan ember, aki szeretetre vágyik – azt akarja, hogy szeressék, ezért is lélegzik be oly sokat. De nem tud szeretet adni – ezért van akadályozva a kilégzésben.

Mi segíthet rajta? Csak egy recept van: tudatosság, kíméletlen őszinteség, önmagunkkal. Ha félelmeinket végre bevallottuk magunknak, nem szabad kerülnünk többé a félelmet okozó életterületeket, sőt, olyan kitartással kell feléjük fordulnunk, hogy meg tanulhassuk szeretni és legyőzni őket.

Nátha, influenza
Mind az influenza, mind a megfázás akut gyulladásos folyamat, amely konfliktus feldolgozást fejez ki. A nátha mindig krízishelyzetekben lép fel, amikor is elegünk van valamiből. Megfázásunk lehetővé teszi számunkra, hogy a megterhelő helyzetből egy időre kivonjuk magunkat, és inkább saját magunk felé forduljunk. Érzékenységünket tehát a test szintjén teljességgel kiélhetjük. Fáj a fejünk – ilyen körülmények között senki sem várhatja tőlünk, hogy problémáinkkal tudatosan szembesüljünk. Könnyezik a szemünk, mindenünk érzékeny – senki sem közelíthet hozzánk, senki sem érinthet meg bennünket. Eldugul az orrunk, és ez minden kommunikációt lehetetlenné tesz. Azzal a fenyegetéssel tartunk távol magunktól mindenkit, hogy „ne gyere közel, náthás vagyok!”. Elhárító magatartásunkat csak alátámasztjuk tüsszögéssel, amivel kilégzésünket meglehetősen agresszív elhárító fegyverré alakítjuk át.

A problémák jó részéről gennyes váladék formájában próbálunk megszabadulni, és minél inkább sikerül ez, annál jobban megkönnyebbülünk. Oldódnia kell annak a sűrű váladéknak, amely eleinte mindent eldugaszolt, minden folyamatot és kommunikációt megszakított, folyékonnyá kell válnia, hogy a folyamatok, a mozgás megindulhasson. Így végül minden megfázás mozgásba hoz valamit, a fejlődésünkben egy kis előrelépést jelent. A krízisből tehát test és lélek egyaránt megerősödve kerül ki – egészen a következő alkalomig, amikor ismét elegünk lesz…

Emésztés – édesség iránti vágy
Az emésztés során a légzéshez nagyon hasonlatos dolog történik. Magunkhoz vesszük a külvilágot, és ami nem használható, azt kiadjuk magunkból. Az éhség a birtokolni akarás, a kapni akarás szimbóluma, egyfajta vágyódás kifejezése. Az evés eme akarás kielégítése az integráción, a magunkba vételen, a jóllakáson keresztül. Ha valaki szeretetre éhes anélkül, hogy éhségét adekvát módon csillapítaná valaki, ez az édességek iránti fogékonyságában fog testi szinten megjelenni. Az édességekre és nassolnivalókra irányuló csillapíthatatlan vágy mindig a kielégítetlen szeretetéhség jele.

Fogak
Az ételt a fogak aprítják fel, fogainkkal harapunk, és szétharapunk. A harapás meglehetősen agresszív cselekmény, azt fejezi ki, hogy képesek vagyunk megtámadni, elkapni, megragadni valamit. Ha valaki „kimutatja a foga fehérjét”, ezzel azt fejezzük ki, hogy az illető személy kimutatja elszántságát, megmutatja a rossz oldalát. Az agresszión kívül fogaink vitalitásunkról, életerőnkről is árulkodnak. Vannak, akik éjjelente csikorgatják a fogukat – ennek szimbolikája is egészen világos. A fogcsikorgatás a tehetetlen agresszió kifejezésére szolgál. Aki nappal nem meri bevallani magának, hogy harapós kedvében van, annak éjszakánként addig kell csikorgatnia a fogát, mígnem veszélyes fogait maga teszi életlenné, maga gyalulja le… Akinek rosszak a fogai, annak hiányzik a vitalitása, és ezáltal a lehetősége is arra, hogy valamit megragadjon, valamin keresztültörjön. Az ilyen ember elrágódik problémáin, nehezen rágja meg őket.

Gyomorpanaszok
A gyomor vesz fel minden kívülről érkező benyomást, mindazt, ami megemésztendő. Ahhoz, hogy felvegyen, nyitottnak kell lennie, az odaadás szellemében passzívnak, készségesnek. A túlzott gyomorsav termelés esetében – a sav támad, mar, harap, felbont, tehát egyértelműen agresszív. Akinek valami nincsen ínyére, ellenére való, és ez meglátszik rajta, azt mondjuk róla: savanyú. Akinek ezt a dühöt nem sikerül tudatosan legyőzni, vagy agresszív cselekvésben kifejezésre juttatni, gyomorsavként szomatizálódik. Előfordul, hogy a sav feltolul, és kikívánkozik – talán azért, hogy emlékeztessen bennünket arra, jobb, ha érzéseinket nem nyeljük le, megemésztésüket nem hagyjuk a gyomrunkra. A sav tolul fel, a düh tehát kifejezésre szeretne jutni.

A gyomorbeteg ember nem tud a gondjaival, agressziójával tudatosan bánni, és ezért nem képes felelősséggel megoldani a problémáit és a konfliktusait. Vagy egyáltalán nem nyilvánítja ki agresszióját, vagy túlzott agressziót mutat kifelé – se az, se ez nincs segítségére azonban problémái megoldásában. Hiányzik belőle az önbizalom és a biztonság érzése, amelyekre támaszkodna, a konfliktust önállóan feldolgozhatná.

Kóros lesoványodás
Ebben az esetben az a vicc és irónia, hogy a beteg nem hajlandó enni, mert nincs hozzá kedve, és belehal, anélkül, hogy valaha is azt érezte volna, hogy beteg. Az ilyen betegek rokonai, orvosai buzgón fáradoznak azon, hogy a kóros lesoványodásban szenvedőt az evés és az élet előnyeiről meggyőzzék. Ez egy tipikus női betegség. Elutasítják a táplálékfelvételt – részben tudatosan, részben öntudatlanul -, az a vágy motiválja őket, hogy karcsúak maradjanak. Háttérben a régi konfliktus áll: anyag és szellem, fent és lent, tisztaság és ösztönök között. A beteg visszautasítja az evést, ezzel elutasítja a testiséget, és a testből fakadó minden igényt. Minden anyagitól, testitől meg akar szabadulni, meg akar szökni a szexualitás, az ösztönösség elől, célja a szüzesség, a nemtelenség. Ezért kell minél karcsúbbnak lennie, egyébként domborulatok keletkeznének rajta, melyek a nőiességét hangsúlyoznák. De éppen nő nem akar lenni! A nőiességgel és a szexualitással szembeni ellenállás a havi vérzések kimaradásában nyilvánul meg. Ők valójában farkasétvággyal vetnék magukat minden élőre, de mert félnek tőle, tüneteikkel éppen az élet megsemmisítésére törekednek. Aki megtagadja a táplálkozást, hirtelen sosem remélt hatalmat nyer embertársai felett, akik kétségbeesett rémülettel próbálják őt az evésre, és az életre rávenni. Ez azonban rajta nem segít, a legjobb esetben is az segíthet csak, ha rá tudjuk venni, hogy őszinte legyen saját magával.

Szemproblémák
A szem nemcsak benyomásokat enged be, ki is bocsát valamit: hangulatunk, érzéseink tükröződnek benne. A szem a lélek tükre. Ha a szemet könnyek borítják el, az a belső lélekállapotról tudósít. A szem leggyakoribb zavarai a rövid- és távolbalátás. A rövidlátás általában fiatalkorban lép fel, míg a távollátás az időskor zavara. A felosztás magáért beszél: az ifjúság valóban inkább saját szűkebb köret látja, hiányzik az áttekintés, a széles látókör. Az öregség a dolgoktól való eltávolodás kora. A rövidlátó mindent saját szemüvegén keresztül néz, mindentéma által személyesen érzi érintve magát. csak a saját orráig lát, szűk látóköre azonban nem vezet önismerethez. Éppen ebben rejlik a nehézség, hiszen azt, amit látunk, magunkra kell vonatkoztatnunk ahhoz, hogy jobban láthassuk magunkat. Ez a folyamat azonban saját ellentétbe fordul át, ha beleragadunk a szubjektivitásba. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár mindent magunkra vonatkoztatunk, mégsem vagyunk hajlandóak a dolgokban önmagunkat látni és megismerni. A rövidlátás arra kényszerít, hogy nézzünk körül közelebbről saját világunkban. Azt, hogy a rövidlátó milyen erősen áll ellent annak, hogy önmagát olyannak lássa, amilyen, könnyű leolvasni szemüvege dioptriaszámáról. A kontaktlencse csalásnak számít, hiszen a rosszul látás tényét az illető el is titkolja.

A kötőhártya-gyulladás, mint minden más gyulladásos betegség, konfliktust jelez. Fájdalmat okoz a szemben, és ezt csak úgy enyhíthetjük, ha becsukjuk a szemünkben. Így hunyunk szemet az előtt a probléma előtt, amellyel nem akarunk szembenézni.

A szürke hályog elhomályosítja a szaruhártyát, és ezáltal a látást. A beteg többé nem lát élesen. Ám amíg a dolgokat élesen látjuk, azok meg is őrzik élességüket – azaz megsebezhetnek bennünket. Ha homályunk feloldja a dolgok sebző élességét, világunkból is kivész a megsebzés veszélye.

Fejfájás
A fej a testtel igen világos polaritásban áll. Ő a testi intézményrendszer legfelsőbb hatalma. A fej az a hely, ahol az értelem, az ész, a gondolkodás székel. Aki fejetlenül cselekszik, az értelmetlenül cselekszik. A feszültség okozta fejfájás hirtelen kezdődő, diffúz fejfájás, többnyire nyomás, mely órákon, napokon, heteket át is tarthat. Általában olyan élethelyzetekben lép fel, amelyekben erős teljesítménykényszer nyomása alatt állunk, kritikus felemelkedési helyzetekben, a melyek erőnket fenyegetően túlfeszítik. A fejfájás mögött gyakran találunk olyan becsvágyó személyt, aki akaratát mindenáron keresztül akarja vinni. Az ilyen embereknek a becsvágy és a hatalomvágy könnyen a fejébe száll, aki ugyanis csak a fejet tartja figyelemre méltónak, aki csak a racionális, ésszerű, értelmes dolgokat fogadja be, és csak ezek szerint akar élni, az hamarosan elveszíti kapcsolatát az alsó pólussal, és így elveszíti gyökereit, melyek tartást adnak az életben. Mivel legérzékenyebb figyelmeztetőnk a fej, fájdalma azt mutatja, hogy gondolkodásunk hibás, vagy azt hibásan használjuk fel, hogy céljaink kérdésesek.

Menstruációs panaszok
A havi vérzés a nőiesség, a termékenység, a fogékonyság kifejezése. A nő kiszolgáltatott ennek a ritmusnak. Engedelmeskednie kell mindannak, a korlátozásnak, akadályoztatásnak, amit ez jelent. Ez az engedelmesség a nőiség egyik központi területét érinti: az odaadás képességét. Általában minden menstruációs zavar, illetve a legtöbb szexuális zavar hátterében az áll, hogy nem tudunk megbékélni saját nőiességünkkel. Az odaadás, az egyet-értés mindig nehéz feladat, hiszen le kell mondanunk az „én-ezt-akaromról”. A vérveszteséggel a nő életerőt áldoz. A menstruáció egy kis terhesség, egy kis szülés. Amilyen mértékben nem törődik bele ebbe a szabályozásba a nő, olyan mértékben lesznek cikluszavarai, vagy egyéb panaszai.

Aki fájdalmasan éli meg a menstruációt, az fájdalmasan éli meg a nőiességet is. Így a zavarokból mindig szexuális zavarokra is következtethetünk, az az odaadás elleni tiltakozás, amely a menstruációs zavarban mutatkozik meg, a nemi életben is megakadályozza azt, hogy a nő elengedje magát.

Depresszió
A depressziós személy aktivitása teljes mértékben gátolt, hangulata nyomott, és egy sor testi kísérő tünete is van, úgymint fáradtság, alvászavarok, étvágytalanság, székrekedés, fejfájás, heves szívdobogás, stb. A depressziós beteget erős lelkifurdalás gyötri, tele van szemrehányással önmaga iránt, és állandóan jóvá akar tenni valamit. Az aktív élet bűnös és felelősséggel jár, éppen ez az, amit a depresszióval el akar kerülni. A felelősségvállalás egyben a projekciókról való lemondást, és magányunk akceptálását is jelenti. A depresszív személyiség szorong ezektől, és szüksége van olyan emberekre, akikre támaszkodhat. A depresszió külső kiváltó oka gyakran a vonatkozási vagy referenciaszemély elvesztése vagy a tőle való elválás. A depressziós ember nagyon magányos – de nem akar egyedül élni, és nem akarja vállalni a felelősséget.